Idős néni száll fel a vonatra, kint letesz egy csomagot, bejön, helyet foglal, időnként nyugtalanul kinéz a csomagra.

– Megengedik, hogy behozzam a kiscsibéket, nem zavar senkit?

Nem tiltakozik senki, behozza, ölébe veszi a szatyrot, amiből egyre békésebb csipogás hallatszik.

– Fáztak odakint, mert hideg a doboz alja. No meg hozzá vannak az ember hangjához szokva.

– Napos csibék?

– Egy hetesek. Viszem a piacra. Nem akarok ezekkel nyerészkedni, annyiért adom amiben vannak, aztán ami megmarad, az a nyerés. Szokott lenni ezekből, száz, százhúsz is!

Magamban lefordítottam, magyarul volt ez. Annyi csibét ad el a néni, hogy  visszajöjjön amennyit rájuk költött, és a megmaradt csirkék az ő nyeresége. Mosolyogva folytatom utamat. De jó, hogy élnek még ilyen nénik!

Budapest, ami oda van kassírozva a földgolyóra aszfaltbetonnal. Isten tudja hogy mi okból szeretem, de szeretem. Metró, mozgólépcső, emberek, találkozás rég nem látottakkal akiket szeretek. Magyar reggeli, vietnámi ebéd, mexikói vacsora, indiai reggeli, olasz ebéd, hazafelé a vonaton megkóstoltam egy orosz kolbászt amit ajándékba kaptam. Müpa, komolyzenei koncert, Duna part, barátok, rokonok, vidám beszélgetések, szívet melengető örömteli találkozások. Mégis egyre többször jut eszembe a néni, ahogyan hallgatom, hogy Orbán Viktor így, Mészáros Lőrinc úgy, hogy majd jönnek az oroszok és azoktól félni kell, és hogy az volna jó, ha Orbán Viktort valaki lelőné. A nénire gondolok aki az ajkai piacra igyekezett a csibékkel. Fáznak, mert hideg a doboz alja, Az ölében van jó helyük. És hozzá vannak szokva az emberi hanghoz…

(2017.05.01)