Apám gyakran emlegette, hogy ő volt papipari tanuló is. A háború után egyik dédanyám kitalálta, hogy legyen egy szent életű ember a családban, ezért az akkor alig tizenkét éves apámat beíratták egyházi iskolába Szombathelyre, hogy papot neveljenek belőle. Erre az időre emlékezett vissza apám úgy, hogy papipari tanuló volt, mert akkor a pap szakmát tanulta. A régi időkben ugyanis ipari tanulóknak hívták azokat, akik szakmunkásképzőbe jártak. Lehetne vitatkozni, mert az a papi iskola minimum technikum volt ha már párhuzamot vonunk, de úgy írom le, ahogyan hallottam.

1946-ban öregapám hazajött a hadifogságból, elment Szombathelyre meglátogatni a fiát. Nem kedvelte a papokat, nem is akarta, hogy a fiából pap legyen, de tudta azt is, hogy aszonyokkal vitatkozni nem érdemes.

– Hát itt vagy, fiam?

– Itt vagyok.

– Aztán…. pap akarsz lenni?

– A mama mondta…

– Tudod-e fiam, hogy a papokat kiherélik?

– Micsoda???

Papa hazament, apámnak belekerült a bogár a fülébe, a következő kimenőn megszökött. Elindult haza gyalog, végül egy szovjet katonai teherautó hozta el Egerszegig. Itthon nem csak azért kapott, mert te gyalázatos, szégyent hoztál a családra, hanem mert minden holmiját Szombathelyen hagyta, a drága ünneplő ruhát is.

Ha a papa nem lett volna ilyen rafinált, tán meg se születek. Volt egy másik esemény is, ami a szerencsés fordulat elmaradtával hasonló következményekkel járhatott volna. Apám a barátaival gyerekkorában disznóölőst játszott, és ő volt a disznó. Előcsalogatták az ólból, vakargatták az oldalát, földre döntötték, és már a nyakánál volt a nagykés, amikor a szomszéd meglátta és szétkergette őket.

De a kiskacsáknak már nem volt ekkora szerencséjük, amikor egy nehéz agyaggolyóval kugliztak, és a kiskacsák voltak a kuglibábuk. Amelyik eldőlt, azt már nem lehetett felállítani.

(2016.10.18)