Olvastam egy történetet. Egy fiú elmesélte lány unokatestvérének, milyen tapasztalatokat szerzett internetes társkeresőn. A többség nem is válaszol egyáltalán, néha kap rövid elutasító leveleket, ritkaság, hogy eljut néhány levélváltásig, a személyes találkozó még annál is ritkább. Nem érti, mi alapján döntik el, hogy nem is akarják megismerni, amikor semmit sem tudnak róla, egy profilkép és egy néhány mondatos bemutatkozás alapján már le is írják. Azt mondta a lány unakatesó, ez azért van, mert nem értesz a nők nyelvén, nem tudod mi kell nekik. Megbeszélték, hogy majd ő ismerkedik a fiú nevében, ő választotta ki a profilképet, átdolgozta az adatlapot, és ő írta a leveleket is. Ugyanazzal az eredménnyel. Megdöbbent a leány, amikor szembesült a női felszínességgel. Bár ugyanezt tapasztaltam magam is internetes társkeresőkön, eszemben sincs a nőket pellengérre állítani. A nemektől független, általános emberi felszínességre akartam utalni.

Néhány éve megjelent egy könyvem, a kiadó által nemigen fogyott, ezért egyszer kiültem egy kézműves vásárba árulni. Az emberek legtöbbje meg sem állt, néhányan kezükbe fogták a könyvet, pörgették a lapokat, de hiszen ebben nincsenek képek, mondta némelyik, és lerakta. Sose tudják meg mi van benne. Azóta se tudom, mi kell ahhoz, hogy az embereket az érdekelje, belül mi van. Akár a könyvemről van szó, akár rólam. Moziba járok, láttam nagyon jó filmeket, értékes alkotásokat, volt köztük magyar, izlandi, bárcsak sokan látták volna, de alig-alig lézengtünk páran a nézőtéren. Aki nem jött be sose tudja meg, miről maradt le. Miközben a kommersz amerikai kultúrhulladék megtölti a mozikat. Végülis az átlag amerikai film tökéletesen kielégíti a felszínesség iránti igényt.

Ámbár lehet, hogy magam is pont ilyen felszínes vagyok, biztosan elmentem már olyan mellett, akivel pont egymásra lenne szükségünk. Vagy ha meg is éreztem, nem tudtam, hogyan kerülhetnék közelebb. Miközben azt szeretném, hogy valaki kerüljön közelebb, bizonyára más is ezt szeretné, hogy én kerüljek közelebb, de jó volna tudni a receptet, észrevenni, hogy most, és tudni, hogy mit! Ehhez valahogy nem volt eddig tehetségem, és a legnagyobb kívánságom, hogy legyen.

Minden évben a téli napforduló környékén mélyül el leginkább a magány érzése. Néhány évig a fénylánc ürügyén a saját udvaromban is tüzet gyújtottam, hívtam embereket, akik kíváncsiak voltak arra, hogy mit mondok el a tűz mellett. Jó érzés, hogy meghallgatnak, ugyanakkor teher, hogy túlértékelnek, sokat várnak. Eljöttek, mert tudták, kapnak valami útravalót. Mondok valami tartalmasat, érdekeset, és mindezt humorosan. Sokszor szembesülök azzal, hogy erős embernek tartanak és kíváncsiak a véleményemre, többen keresik nálam a nyugalmat, biztonságot. Az összes munkahelyemen úgy alakult, hogy vezetőnek tekintettek akkor is, ha nem voltam az, sokan támaszkodtak rám, ha valamiben bizonytalanok voltak hozzám fordultak, és a válaszom akkor is megnyugtatóan hatott a kérdező számára, amikor én magam cseppet sem voltam biztos benne. Mért is lennék biztos a válaszban, amikor olyant kérdeznek, amihez nincs képzettségem, amiben gyakorlatom sincs, érthetetlen, mért tőlem kérdezik mikor tudják, hogy nem a szakterületem és én csak elmondom mit gondolok. És mégis, újra és újra megkérdeztek, megkerestek. Mint ahogy azok az emberek is, akik eljöttek meghallgatni a tűznél. Eljöttek, beszéltem hozzájuk, körbeálltuk a tüzet, beszélgettünk. Aztán elmentek a vendégek, elvitték az útravalót, én meg ott maradtam rettenetesen egyedül, kiüresedve, szerettem volna valakihez hozzábújni, megölelni, volt, hogy a farakásra borulva zokogtam mikor magamra maradtam. Tudom, hogy szeretnek, de messziről, viszont nekem is kell, hogy valaki közelről szeressen. Ma már nem tartok tűzgyújtást, nem megy.

Tudom, hogy sokan szeretnek. Barátokat kaptam ajándékul, akikért hálás vagyok a sorsnak. Megnyugvást hoznak, velük kis időre minden úgy van, ahogyan kell. Álarcok nélkül, játszmák nélkül, bármennyi ideig nem látjuk egymást, nem az a kérdés, hol voltál idáig, hanem de jó, hogy most itt vagy. És a munkahelyen is tudom, érzem, szeretnek, messziről. Kellek, keresnek, mondják, hogy a nyugalom megtestesítője vagyok, és én rendelkezésre állok, lököm a poénokat, segítek, ahogy erőmből képességeimből telik. Problémákat oldok meg folyamatosan, keresnek, kérdeznek, segítségül hívnak, én megpróbálom megoldani a problémáikat, miközben a sajátjaim csak gyűlnek, gyűlnek, azokkal nem fordulhatok senkihez, egyedül kell megoldanom, és közben jönnek-jönnek, hogy még ezt is, még azt is, jaj, mondd meg gyorsan most mit csináljunk, Karcsi segíts, ilyenkor mi van, mit lehet csinálni. És én ott vagyok a saját problémáimmal, amik már az elviselhetetlenség szintjéig nyomasztanak, de hozzák az újabbakat újabbakat, és nem értik, sokszor mért nem bírom. Mi van veled Karcsi? Hogy mi? Ha én azt most elsorolnám…. hazamegyek mint zombi, ahol de jó volna valakit megölelni, de jó volna megosztani örömet-bánatot, ám nem vár senki. Vár az üres lakás, ahová hazaviszem a munkahelyi problémáimat, és másnap a magány terhét beviszem a munkahelyre. Hazaviszem a munkahelyi problémákat, a munkahelyre pedig a magánéletemet. Ott se jó, otthon se jó. Hol jó? Az Isten szarja le, hol jó?????

Olyan szakmában dolgozok, amelyik az év minden szakaszában hideg, racionális, könyörtelen és embertelen, tetejébe pokollá teszi az adventi időszakot. Felkészületlenül ér az ünnep. Előtte a nyomasztó téli napforduló, majd hirtelen átsuhan a karácsony. Elmúltam ötven éves, de még mindig kívülállóként csodálom ezt az ünnepet. A szülői házban, ahol felnőttem, a karácsonynak sem volt meghitt, szeretetteljes tartalma, sőt, semmilyen tartalma, akárcsak bármelyik másik napnak. Karácsonyfa, ajándék, kötelező kellékek, felszín. Általában az egész családból hiányzott az összetartás, a bizalom, a megértés, a gyengédség, a közvetlenség, és még annyi minden. Kaptam szállást, ellátást (arra nem lehet panasz), fegyelmezést. Ugyanez megjár a börtönökben is. Nem volt szabadságom, méltóságom, nem kaptam biztatást, nem számíthattam senkire, akárcsak egy börtönben. Szüleim úgy viselkedtek, mint börtönőrök, és engem úgy kezeltek mint elítéltet. Végül én magam is elhittem, hogy egy elítélt vagyok, nekem nincs jogom örömhöz, ahhoz, ami jó, nekem nem jár semmi, csak az, hogy legyen szállásom, ételem, ruhám. Aztán így maradtam, még évtizedekig elhittem, hogy egy elítélt vagyok, vigyáztam, meg ne sértsem a börtön rendjét, mert azért súlyos büntetés jár. Nos, végülis ebben a börtönben is volt karácsony, érzelmileg semmit nem jelentett, de volt. Mikor katona voltam, minden karácsonyi ügyeletet bevállaltam, csakhogy ne kelljen hazamennem, megkönnyebbültem, hogy nem kell karácsonyozni. Aztán volt néhány év, immár saját családommal, amikor másképp volt. És néhány éve megint másképp van. Ez a hatodik boldog-szomorú karácsony, amit gyermekemmel kettesben töltök. Vajon milyen lehet az ünnep, ha az advent is arról szólhat, amire való? Azt még kipróbálnám.

Karácsonykor lesznek öngyilkosok a magányosok. Meg tudom őket érteni. Nem követem példájukat, de teljes szívemből megértem őket.

Összességében nincs okom panaszra. Sikeres ember vagyok, van hol laknom, van mibe öltözködnöm, van mit ennem, van mivel közlekednem. Vannak barátaim, egy tehetséges, kedves, önzetlen, sziporkázó humorú, nagyszerű ifjú hölgy apjának mondhatom magam. Szeretnek, többnyire messziről, néhányan közelebbről, de igazán közelről senki. Rohadt nyomasztó, hogy nem kellek senkinek mint férfi. Néha őrült dolgokat megteszek, hogy közel lehessek valakihez, két évig szívemet lelkemet kitettem egy nőért, bármit kérhetett tőlem, igent mondtam, csakhogy a közelében lehessek. Akkor is, mikor nyolc hónap szünet után jelentkezett, persze kéréssel. És fel se tűnt két évig, hogy ez a nő csak akkor áll szóba velem, amikor kell neki valami, de én magam egyáltalán nem kellek neki. Csak nemrég esett le a tantusz, hogy hiszen kezdettől fogva így volt, csak én akartam másképp látni. Könnyen lehet, hogy fogok még hasonló őrültségeket csinálni. Valahogy úgy élek, mint aki minden finomságot megkaphat, amit megkíván, de amit megeszek abban nem lehet benne sem cukor sem só. Majdnem jó, de a hiány még azt is elfeledteti, ami megadatott. Ez így nem kerek, ahogy van. A felszínen minden színes, érdekes és vidám. De úgy kellene valami nagyon mély, valami nagyon intim! Csak tudnám, merre nyújtsam ki a kezem érte…

Vége lesz az ünnepnek, újra emberek közé megyek. Közéjük viszem egyéniségemet, tehetségemet, megoldom a lehetetlent, sziporkáztatom egyedi humoromat. Sokat adok, sokat kapok, nem azt amit szeretnék, de sokat kapok, és lököm a poénokat, alkotok, hatok, gyarapítok. Hú, de jófej vagyok! Csessze meg, de rohadt jófej vagyok….

Zalaegerszeg, 2015. december 25-én késő este. (basszus, már nyolc perce dec. 26. van)