„Három év múlva nem leszek hadköteles” – mondja a dal, ami nemrég megtalált, és bár sokszor hallottam már, de csak most tudtam rácsodálkozni, hogy milyen szép. Nem bírom követni, most mit mond a törvény, lövésem sincs meddig vagyok hadköteles. Nem is fontos. Ha tényleg oda kerülnénk, amikor számít, ki a hadköteles és ki nem az, akkor mit is csinálnék szívesebben? Remegve elbújni és várni, vagy kilépni a fedezék mögül és ordítva szembe rohanni a golyózáporral? Most kávét akarok inni és meghalni. Nem pedig remegve várni, alkalmazkodni, megfelelni, mérlegelni, pfuj!

Kit a kígyó megmar a gyíktól is fél, kinek a forró tej megégeti a száját, az a tehenet is fújja. Most azt mondta valaki, ha egyszer megégette a tűz, akkor többé a közelébe se megy. Győz a félelem. Megbénít. De hol van ennek a vége? A tűz lehet, hogy megéget másodszor is, harmadszor is, de valami csak odavonz a közelébe, nem? Valami, ami nagyon kell. Életemben a legjobb dolgok akkor történtek velem, mikor úgy indultam el, hogy nagyon félek, de szembenézek vele, és vállalom a következményeket. Megégethet. De még teljesen elégni is vonzóbb alternatíva, mint a félelemtől bénultan reszketve lemondani, és sajnálni ami nincs.

Smucig a róka, biztos nem adja kölcsön a fűnyíróját. Tudod mit, róka? Bazmeg a fűnyíródat!

(2016.12.11)