Mi a legnehezebb a nehéz időkben? Nem az, hogy hiányt szenvedsz. Nincs olyan, hogy ne szenvednél hiányt valamiben, talán nem is lenne egészséges, ha soha nem hiányozna semmi. Szenvedni sokféleképpen lehet, és a szenvedés az csak egy tünet. Nagyon is kellemetlen tünet, de nem maga a betegség. Nem is az teszi nehézzé a nehéz időket, amitől szenvedsz, hanem amikor már nem tudsz hinni, bízni, hálát adni. Az ilyen ember szorul segítségre, aki már nem tud. És ez kívülről nem látszik. Lehet, hogy az ilyen ember gazdagnak, sikeresnek látszik, és irigyled. Mint ahogy lehet egy eleven roncs is. Megetetheted az éhezőt, kielégítheted bármilyen hiányát, de akkor segítesz igazán, amikor visszavezetsz egy embert a hithez, a bizalomhoz, a hálához. Mert elemi szükséglet.
Ha csak abban tudsz hinni, hogy most szeretnél nagyon berúgni, bízol abban, hogy akkor nem fogod érezni a fájdalmat, a szorongást, és hálás vagy azért, mikor ez megtörténik, ez még nem a világ vége. Semmi, baj, csak egy kis hullámvölgy. Baj akkor van, amikor már abban sem tudsz hinni, hogy bármit tehetnél magadért, hogy ne szenvedj. A sokadik másnap után lehet, hogy ez is megtörténik. És mit teszünk ilyenkor? Keressük, mi lenne a jó, vágyunk pénzre, szerelemre, vagy valahová máshová, és mekkorát tévedünk, mert ezeket egyszer csak megkapjuk, és csalódunk, és még mélyebbre kerülünk, mint ahol voltunk. Mint a másnapokon. Mert nem azt keressük, hová tűnt belőlünk a hit, bizalom, hála. Kívül keressük azt, ami belülről hiányzik.
Hinni mit is jelent egyáltalán? Tisztelem az embert, aki hisz valamiben, még ha valami olyanban is hisz, amiben én nagyon nem szeretnék. Igazi jó könyveket az olyan írók írnak, akik hisznek valamiben. Minden remekművet olyan emberek alkotnak, akik hisznek valamiben. Teljesen mindegy, hogy miben. Nincs jó és rossz hit, csak sokféle.
Legtöbbször azzal a fajta hittel találkozok, mikor az ember egy tanítóban, tanításban, eszmerendszerben hisz. A klasszikus egyházakban, és a modern spirituális körökben egyaránt gyakori látvány. Megismerek hívő embereket, találkozok olyanokkal, akik hisznek Jézus Krisztusban, és az ő egyházában. Csakhogy engem nem elégít ki, ha Jézus Krisztusban hiszek, én abban akarok hinni, amiben Jézus Krisztus hisz. Azt mondod, Jézus Krisztusra van szükségem, de ez nekem kevés. Arra van szükségem, hogy higgyek és bízzak, mint Jézus Krisztus, és hálát tudjak adni, mint Jézus Krisztus. Ezért van szaladhatnékom minden egyházból, hitközösségből. Látok ott embereket, akik tele vannak szeretettel, hittel, békével, és sokszor azt látom, hogy ez csak körön belül működik. A hitbéli testvéreik társaságában. Ahol van egy viselkedési forma, ami makulátlan. És a gyülekezeten kívüliek közt meg egy másik viselkedési forma. De hová is küldte Jézus a tanítványait, hm? Azt mondta nekik, hogy járjatok zarándokutakra, gyülekezetekbe, templomokba, és misézzetek, egymás között érezzétek jól magatokat? És kedves templomba járó testvérem, hogyan viszonyulsz azokhoz, akik nem járnak templomba? Észreveszed, amikor megsebzed? És kedves spirituális testvérem, észreveszed, amikor megsebzed embertársadat a szavaiddal? Gyógyítod a világot azzal, ha papagáj módjára ismétled amit megtanultál? Visszaadtad már valakinek a hitét, és el bírod képzelni, hogy a hitet úgy is vissza lehet adni, hogy nem viszed be azokba a körökbe, ahová magad is jársz, hogy esetleg a másik embernek nem ugyanarra van szüksége, mint ahol te magad megtaláltad az utadat? Bármi is a válasz, legyen áldás az őszinte jó szándékodon!
És van egy másik fajta hit, ami nem köthető semmilyen tanításhoz. Hanem egy belső kényszerhez, egy kételkedéshez, hogy amit tanítottak nekünk, az talán nem a teljes igazság. Hogy van valami, amit meg kell ismernem, és muszáj megtapasztalnom, mert az biztos, hogy valahol van, de nem az emberi tudástárban. Hm, kételkedő hit. Két pólus. Mit is ér a hit kételkedés nélkül?
Magunkban hinni a legnehezebb. Valami külső dologban, szentben, istenségben, eszmében könnyű. Sőt, magában az ateizmusban hinni is könnyű. És ha mégis sikerül hinni önmagunkban, tudjuk, hogy kik vagyunk egyáltalán? Hogy hol a helyünk a teremtett világban? És ha nem tudjuk, már nem is hihetünk önmagunkban? Nem magunkat gyilkoljuk akkor, ha nem hiszünk magunkban, csak azért, mert azt se tudjuk kik vagyunk és hol a helyünk? De, alighanem.
És észrevetted már, van olyan, hogy az elvárásaidban hiszel? Tudsz hinni abban, hogy elvárások nélkül is szerethető vagy? Tudod szeretni magadat elvárások nélkül? Embertársadat tudod szeretni, ha elvárásaidnak nem felel meg? Mersz bízni?
A bizalom egy törékeny jószág. És hogy tud fájni, ha összetörik, Istenem, de nagyon tud fájni! És de nehezen születik újra. És milyen drága, sokan meg se engedik maguknak, annyira drága. Elfogadni is nehéz, hát még adni. Segíteni egy másik embernek visszaadni a bizalmat még nehezebb, mint a hitét visszaadni. A bizalomhoz bátorság kell. Nagy, nagy bátorság. Mit ér a hit bizalom nélkül? Mit ér maga az élet bizalom nélkül? Mit ér a szerelem, a barátság, a siker bizalom nélkül?
És mit ér a bőség hála nélkül? A hála nem fizetőeszköz. Pedig sokszor annak használjuk. A hála az maga az ima. Sokféleképpen imádkozunk. És legtöbbször könyörgünk. Pedig az ima hálaadás. Ha csak könyörgés, akkor nincs mögötte se hit, se bizalom. „Napkelte után gyűjtsd össze a népet a templomotok elé és imádkozz velők. Nem könyörögve, mint a koldusok teszik, kik alamizsnát kérnek. Hanem mint aki tudja, hogy járandósága van az Úrtól, s az Úr nem hagy el, mindegy hogy mi történik körülötted. Hálával és bizalommal imádkozz, mint akit már megváltott az Úr és légy szemtanúja az Úr bölcs szeretetének!” (Wass Albert) Mert úgy az igazi, hogy amikor leadjuk az égieknek a rendelést, már hálásak is legyünk, mert hiszünk abban, hogy kérésünk meghallgatásra talál, és bízunk abban, akihez szóltunk. Ha hálás tudsz lenni, minden más megadatik.
Ez a három ne hagyjon el! A hit, a bizalom és a hála. És ha a poklok poklát élem is, ezt a hármat fogom visszakérni, ha már elveszett. Először ez legyen meg. Aztán jöhet a többi.
(2015.08.08)