– Hm, Neked se lehet egyszerű!

– Nem éppen… De mindenki annyit kap, amennyit el bír viselni…

– Akkor csináljunk úgy, mintha ennyit már nem bírnánk elviselni!

Remélem ez nem számít a privát szféra megsértésének, nem árulom el kivel történt ez az üzenetváltás, így talán szabad.

Első gondolat, hogy aki méri ránk a pont annyit amennyit el bírunk viselni, mért megy el a határig? Muszáj? Nem hőbörögnék, ha nem tenné! Lehetne kevésbé lelkes, és itt jönnek a kisípolt részek.

Másrészt az örömöt és a lazaságot is el bírnám viselni egy (úgy képzelem eléggé tág) határig, mért nem azon az oldalon kóstolgat? De tényleg, mért nem? Ekkor aztán elbizonytalanodtam. Nem ismerem a másik határt, nem is tudom pontosan hol van, de mért nem tudom? És lőn borzalom, sejtem miért. Megengedtem magamnak valaha egyáltalán, hogy feszegessem azt a határt? Nem tartottak-e vissza félelmek, a nem érdemlem meg, úgyis rossz vége lesz jellegű hátsó gondolatok?. De. Kíméletből van mérték a napfényes oldalon, mert kíméletlen vagyok magammal. Lássuk be, ez nem szép tőlem.

(2016.12.14)