Egyszer felléptem egy stand up comedy tehetségkutatón. Akik ismernek, azok számára érthetetlen. Mivel akik ismernek, azok tudják, hogy azért nem vagyok célközönsége egy olyan telefon díjcsomagnak, amelyikben havi száz percet lehet ingyen beszélni, mert telefon nélkül sem beszélek havi száz percet, márpedig a stand up comedy egy dumálós műfaj. A rekordom az, hogy egy pénteki napon elmentem bevásárolni, mondtam a pénztárosnak, hogy viszontlátásra, következő pénteken megint elmentem bevásárolni, önkiszolgáltam, és megint mondtam a pénztárosnak, hogy jó napot kívánok, köszönöm szépen, viszontlátásra. Ennyit sikerült megszólalnom 168 óra alatt. Bár lehetséges, hogy azon a héten olyan is kicsúszott a számon, hogy gyere kutya, vacsora. Nem kell megijedni, nem vagyok ennyire antiszociális, csak egy picit, azon a héten egyszerűen nem volt kihez szóljak. Be kell látni, amikor van kihez szóljak, sokszor akkor is harapófogóval kell kihúzni belőlem a szót.

Nyilván nem azért jelentkeztem tehetségnek, mert nagy dumás volnék, még a kis dumás kategóriába se nevezhetnék. A félelmeimmel akartam szembenézni. Már gyerekkoromban trauma volt kiállni emberek elé beszélni, legyenek azok a szüleim, barátaim, osztálytársaim, neadjisten idegenek. Középiskolában is a feleltetésben az okozott nehézséget, hogy ki kell menni és ott beszélni árgus szemek és fülek előtt, nem pedig az, hogy készültem-e vagy sem. Az érettségi elnök is megkérdezte, hogy miért izgulok. Később munkahelyen következtek az értekezletek, az is egy közönség,  hallgatóság. A csúcs az volt, mikor egy ünnepélyes értekezletünk volt, meghívott vendégekkel, újságíróval, a főnök azt mondta, az osztályvezetőknek kell készülniük. Mivel én gazdasági vezető létemre nem voltam osztályvezető, csupán csoportvezető a munkaköri leírásom és a besorolásom szerint, nem is készültem. Aztán eljött az értekezletnek az a pontja, miután az osztályvezetők elmondták az előre megírt beszédüket, hogy a főnök átadta nekem a szót, áldassék a neve! Hú, de ciki volt, készületlenül. Később egy szakmai konferencián kértek fel előadásra, másodmagammal. Közvetlen az előadás előtt mondta el nekem az a kollegina, akivel együtt kellett volna előadnom, hogy ő bizony nem készült semmivel, tartsam meg egyedül az előadást. Nem volt menekülési útvonal, megtettem. Két poénos történettel indítottam, hogy megadjam az alaphangulatot, és látom ám, hogy a hallgatóság unott arccal bámul vissza, csupa gazdasági vezető, könyvelő, savanyú uborka. Hát, erre nem készültem, a saját alaphangulatomnak lőttek. Bosszúból olyan unalmas előadást adtam le, hogy még én is untam. Úgy kell nekik, ha ilyenek. Meg ha már egy pohár vizet se adtak, pedig az jár az előadónak, akinek kiszárad a szája.

Ezek a munkahelyi élmények nem járultak hozzá ahhoz, hogy megszeressem a nyilvános szereplést. Viszont nem szerettem volna ebbe beleragadni, akartam valami igazi nagy kihívást. Ezért jelentkeztem az Aknakereső nevű tehetségkutatóra. Nem a Dumaszínház indította, hanem a Bee színpad, gondoltam kezdetnek jó lesz, a szervezők listáján akadtak jól csengő nevek a Rádiókabaréból. Jelentkeztem. Visszaszóltak, hogy mehetek. Na, erre nem számítottam. Egy hétköznapon volt a verseny, Budapesten, egy olyan időszakban, mikor rendesen ránk szállt a katasztrofális felügyeleti szerv. De a főnököm megengedte, hogy aznap kivételesen ne túlórázzak, így négykor elindulhattam Budapestre, hogy a nyolckor kezdődő eseményre odaérjek, és még oda is találjak. Elindultam egyedül, kis kerülővel, mert a 76-os úton forgalomkorlátozás volt. Szerencsésen odaértem Budapestre, ahol azelőtt még nem vezettem mitfahrer nélkül, és a GPS akkor még luxus volt. Figyeltem a táblákat erősen, koncentráltam, hogy Margit híd, és akkor lett gyanús, hogy valamit elszúrtam, amikor azt láttam magam előtt, hogy Petőfi híd egyenesen, Szabadság híd balra. Hú, a rosseb meg nem eszi, elő a térképet! Sokra mentem vele, sötét volt, mozgó autóban sötétben apró betűt olvasni, reménytelen. Valakinek vezetni is kellett közben, azt se tudtam másnak lepasszolni, jobb híján beletörődtem, hogy lesz ami lesz. A Petőfi hidat választottam, az rávezetett egy körútra, és bizakodtam, hogy tán jól emlékszem arra, miszerint ennek a körútnak a másik vége a Margit hídon van. Mert akkor oda jutok, ahová készültem, csak ellenkező irányból. Araszolgattam a forgalomban úgy, hogy fogalmam sem volt, hol vagyok, csak azt sejtettem, tőlem balra lesz az úticél. Mikor már úgy éreztem eleget mentem, a  következő lehetőségnél letértem balra, találtam is egy parkolóhelyet, és egy utcai lámpa alatt elő a térkép, hol is vagyok? Nézem a házakat, az van kiírva, hogy Bajcsy-Zsilinszky. Bingó!!! Ahol megálltam, onnan a tetthely már csak öt perc séta. Eddig jó! Angyal vezérelt, nem vitás.

Kocsmai műfaj a stand up comedy, voltunk vagy húszan, négy versenyző, és azok kísérői, a szervezők, néhány érdeklődő. Tíz perces műsorral kellett készülni, harmadikként kerültem sorra. Az előttem fellépő mesélt egy történetet, hogy egyszer szerepelt a tévében és az milyen volt. És amikor én következtem, akkor úgy döntöttem, improvizálok egy kicsit. Elmeséltem, hogy nemrég én is voltam a tévében, csak nem vagyok rá büszke. Az történt, hogy a megyei rendőr-főkapitányságon kihallgattak valakit a Zuschlag üggyel kapcsolatban, és én a megyei rendőr-főkapitányság menzájára jártam ebédelni. Kollégámmal láttunk ugyan egy kamerát az épület előtt, de nem törődtünk vele. Néhány nap múlva ismerősök elmesélték, hogy láttak a híradóban, a tévé tudósított a Zuschlag ügyről, és míg ment a szöveg, azt mutatták, hogy a kollégámmal megyünk ebédelni. Naná, hogy azt nem mondták, hogy mi csak ebédelni megyünk, így a fél ország a mi pofánkat jegyezte meg arról, hogy Zuschlag ügy. Akkor értettem meg, hogy egy bácsi másnap miért kiabált meg minket oly csúnyán. Szóval ezt elmeséltem, de biztos ennél érdekesebben, mert nevettek, leadtam a tíz perces műsort, és boldog voltam. Azon is nevettek. Mármint nem azon, hogy boldog voltam, hanem a poénokon, amiket abban a tíz percben elsütöttem.

A végén mondta a műsorvezető, hogy ez vicces volt, csak nem kellene tipródni a pódiumon. Éreztem is, hogy valami nem stimmel, az előadói rutin hiánya hátrányba fordította azt az előnyömet, hogy a többiek sablonos poénjaival szemben eredeti a stílusom. Biztatott, hogy gyakoroljak, mert jó lesz ez, mondtam neki, úgyis csak azért jöttem, hogy elveszítsem a szüzességemet, és megegyeztünk abban, hogy arra nagyon is jó volt. Hazaautóztam, éjjel kettőkor ágyba kerültem, és fél nyolcra bementem dolgozni, túlóra hegyeket.

Szóval így néztem szembe a félelmemmel. Használt is, sokat segített, úgyhogy nektek is azt ajánlom, kutyaharapást szőrivel! A félelmet úgy a legkönnyebb legyőzni, hogy kipróbálod azt, amitől félsz. Amit el akarsz kerülni, az úgyis szembe jön akkor, amikor nem akarod, jobb, ha magad választod meg a találkozás idejét. Legszívesebben azt is elmesélném, mi volt a tíz perces műsorom, csak azt már elfelejtettem.

Még valami kötődik ahhoz a naphoz. Aznap hozta a postás a könyvem szerzői példányait, hazaérkezésemkor végre kezembe vehettem, amit olyan sok munkával és szeretettel összehoztam. Öt évvel ezelőtt volt. Eddig nem vettem elő, hiszen minden betűjét ismerem, a kéziratot számtalanszor visszaolvastam gépelési hibák után kutatva. Most a napokban vettem kézbe először azzal a szándékkal, hogy elolvasom elejétől végéig. Nagyon meg vagyok elégedve! (de gépelési hiba így is maradt benne bőven)

(2016.08.16)